A Karzzexped által
Boldogság: maga a szó megfoghatatlannak tűnik, délibáb, amely úgy tűnik, minél közelebb kerülünk, távolodik. Sokan közülünk úgy tekintünk rá, mint az élet végső céljára – olyan célpontra, amely beteljesülést, célt, esetleg békét ígér. De mostanában azon kaptam magam, hogy mélyebben megkérdőjelezem ezt a törekvést: valóban vezet-e a boldogság aktív hajszolása valahová? Vagy paradox módon a boldogság csak akkor jelenik meg, ha abbahagyjuk az üldözést, és hagyjuk, hogy az élet kibontakozzon? Egy friss cikk itt Pszichológia ma érinti ezt a gondolatot, és azt sugallja, hogy a boldogság kevésbé cél, hanem inkább csendes mellékterméke annak, ha olyan dolgokban veszünk részt, amelyek valóban visszhangra találnak bennünket.
A boldogság nemcsak személyes küldetés, hanem egyfajta társadalmi kondicionálás is. Gyerekkorunk óta táplál bennünket az az elképzelés, hogy az élet mérföldkövein – gazdagság, státusz, szép otthon vagy biztos jövő – boldogság vár ránk. És mégis, van egy személyes rejtély: minél intenzívebben összpontosítok a boldogság elérésére, annál inkább elúszik. Ugyanaz a cikk, amelyre fent hivatkoztunk, felfedi, hogy a boldogság megszállott hajsza inkább üresnek, semmint kiteljesedettnek érezheti magát. A múltban a saját megszállott hajszaim során néha úgy éreztem magam, mint az a kóbor kutya, aki gyakran jár az utcámban – mindennap szorgalmasan kergettem az autókat és motorokat, hogy aztán zúzódásokkal, ingerülten térjek vissza, és semmivel sem kerültem közelebb ahhoz, amit el akart érni. Nem arról van szó, hogy ezek a törekvések eredménytelenek, de talán a megszállottságuk az.
Számomra a megszállottság főként abból az egészségtelen igényből fakadt, hogy folyamatosan figyelemmel kísérjem érzelmeim apályait. Dr. Russ Harris, könyvében A boldogság csapdájaazt az érzést vizsgálja, hogy minél jobban értékeljük boldogságunkat, annál elégtelenebbnek érezzük magunkat. A tökéletes boldogság állapotaként idealizált boldogság éppoly elérhetetlennek érezhető, mint amennyire kívánatos. Lehet, hogy Jaggi Vasudev hevesen nem ért egyet, de nem vagyok „mérnöki” végzettségű, így lehet, hogy soha nem fogom megtudni. Azt tudom, hogy ha folyamatosan értékelem magam ezzel az eszmével, akkor az önkritika és a frusztráció körforgásába kerülök, és egy olyan koncepciót hajszolok, amely mindig visszavonulni látszik. Ez olyan, mintha a Sarkcsillagot célozná meg ahelyett, hogy vezérelvként használná.
Ironikus módon az igazi boldogság gyakran lopakodik felém, amikor annyira elmerülök egy élményben, hogy elfelejtem megkérdezni magamtól, hogy boldog vagyok-e. Néhai Csíkszentmihályi Mihály, könyvében Flow: Az optimális élmény pszichológiájaEzt az élményt „áramlásnak” nevezik – a teljes felszívódás állapota, amikor az idő elszáll, és teljes mértékben elfoglaljuk a pillanatot. Akár elmerültem egy könyvben, akár elmerültem egy motorozás mámorában, vagy egy mély és tartalmas beszélgetésbe bonyolódtam, ezek a pillanatok egyfajta boldogságot kínálnak, amely könnyed érzés, és nem köt semmilyen külső jutalom.
Aztán ott van az elvárások kérdése. Milyen gyakran kötjük a boldogságot meghatározott feltételekhez – álommunkához, kiteljesedő kapcsolathoz, kiegyensúlyozott társadalmi élethez? Az élet azonban ritkán igazodik tökéletesen ezekhez a látomásokhoz. Amikor a boldogságot a dolgokhoz kötjük kell lenniebiztosan csalódottak leszünk. Ez is létrehoz egy finom, de fontos különbséget: hogy a jelenlegi állapot, amelyben létezünk, nem a legboldogabb. A kutatások azt sugallják, hogy azok az emberek, akik szerényen – várakozás nélkül – átélik az örömöt, gyakran mélyebb és tartósabb beteljesülést éreznek. Az igazi boldogság, úgy tűnik, gyakran bejelentés nélkül érkezik – mintha egy hirtelen, mégis gyönyörű esti sétát tenne egy megerőltető munkanap és egy ugyanilyen igényes főnök közepette.
És mégis, amikor a boldogságot megfoghatatlannak érzem, éreztem a húzást a gyors megoldások felé – bódítószerek vagy egyéb átmeneti zavaró tényezők, hogy az élet egy kicsit fényesebbnek tűnjön, legalábbis abban a pillanatban. De bár ezek a „javítások” röpke megkönnyebbülést hozhatnak, mélyebb, tartós és néha katasztrofális következményekkel is járnak. Ez olyan, mint ahogy a játékgépeket tervezik a kaszinókban: a játékos az első nyeremény után kiakad, majd a többi játék nem a győzelemért folyik, hanem csak egy hiábavaló hajsza, hogy elérje a kezdeti csúcsot. Személy szerint megtanultam, hogy ezek a vigasztaló parancsikonok gyakran eltompítják az érzékszervemet, és üresebbnek érzem magam, mint korábban. Ami a Covid erőszakos elszigetelődése során az unalom miatt kezdődött, gyorsan a börtönbüntetés egy másik formájává változott. Mire erre rájöttem, a Covid második hulláma már rég alábbhagyott – de a dopamintartalékaim is. Kellett egy szabadnap a munkából, egy nagyon szükséges öltözködés a páromtól, ami felébresztett, és egy hat hónapos utazás, ami majdnem kimerítette a megtakarításaimat, hogy végre visszataláljak önmagamhoz. Végül a költség triviálisnak tűnt ahhoz képest, amit majdnem elvesztettem.
Tehát, ha a boldogság nem az eredményekben vagy a gyors megoldásokban rejlik, honnan ered? Számomra a boldogságot inkább a jelentés melléktermékeként kezdte érezni. Hogy kiterjesszük, a célban gyökerező boldogság kevésbé a hirtelen eksztázisokról szól, hanem inkább az értékeimhez igazodó élet folyamatos elégedettségéről. Ez stabilabb és tartósabb, mert ahhoz kötődik, ami igazán számít számomra. Roy Baumeister azt állítja, hogy az értelmes, gyakran türelmet vagy áldozatot követelő törekvések tartósabb beteljesülést hozhatnak, mint az azonnali örömök. Amikor mélyen kötődöm valamihez – egy ügyhöz, egy kapcsolathoz vagy egy kreatív törekvéshez, akkor a boldogság állandó jelenlétként következik be, nem pedig alkalmi izgalomként.
A boldogságra való törekvés valóban félrevezethető – nem azért, mert a boldogság nem ér semmit, hanem mert megfoghatatlanná válik, ha túlságosan elszánt hajszoljuk. Amikor a boldog érzésünkre koncentrálunk, gyakran figyelmen kívül hagyjuk, hogy az élet – annak minden csúcsával, völgyével és a közöttük lévő csendes terekkel – minden pillanatban kibontakozik. Így illőnek tűnik az egyik kedvenc utolsó idézetemmel zárni Az Iroda: “Bárcsak megtudhatnád, hogy a régi szép időkben jársz, mielőtt elhagynád őket.” De ha valóban felismernénk, hogy ezek a pillanatok – itt, most – a jó idők, az élet gazdagabb, végtelen szépséggel bontakozhat ki.
