Swiftie és Nadine vagyok, a lányom Lanatic.
Mielőtt azt gondolná, hogy egy őrült anya-lánya páros vagyunk, hadd magyarázzam el. A lányom és én nem is különbözhetnénk jobban személyiségükben. Én Taylor Swiftet szeretem, míg a lányom Lana Del Reyt. Ha hallottad a zenéjüket, tudnád, hogy nincs semmi közös a kettő között.
Swiftie vagyok, mert szeretem a boldog hangulatát. Még szomorú vagy szakítós dalai is boldogok. Nevezzük ezt mérgező pozitivitásnak vagy bármi másnak, én úgy döntök, hogy boldog és bizakodó maradok, az ellenem szóló esélyek ellenére. Igen, néha már nem tudom megtartani az erődöt, és a víz teljes gázzal tör ki. Nem túl kellemes, és egy kicsit kínos is.
De az évek során megtanultam, hogy nagyon fontos elfogadni az érzelmeit, és korán kiengedni, hogy a dolgok ne a jóléted árán forrjanak fel teljesen.
Lana Del Rey szinte minden dalát eljátszotta nekem. Mint minden tinédzser, aki megerősítést keres, még inkább az anyjától, hideg vizet öntöttem.
Én: Lana dalai szépek. De miért szereted őket annyira? Borzasztóan lehangoló.
Nadine: Nem! Ez reális.
Én: Miért nem hallgatsz vidámabb dalokat?
Nadine: El tudom dönteni, hogy mit szeretnék hallani? Nem szívesen hallgatom az OTT happy dalait.
Én: De ez OTT szomorú is.
Nadine: Nem az. Mi van azzal, hogy valódi maradjon, emlékszel?
Lana Del Rey dalai visszafogott melankolikus hangulatot árasztanak.
Én: Szeretem a zenéjét, de nem tudok mindennel egyetérteni, amit ír. Szerintem a boldogság nem egy pillangó. Milyen reménytelen!
Nadine: *dühös pillantást vet rám.*
Én: A boldogság egy választás. A legnagyobb kudarcot érheti, és mégis úgy dönt, hogy reménykedő és boldog lesz.
Nadine: De ez nem mindig így működik.
Én: Te döntesz. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg.
Néhány hónappal később kijavítottam. Látom a hibát a megközelítésemben. Nem számít, mennyire boldog vagyok kívülről, és ragaszkodom a reményhez és a hithez, mindig lesz olyan probléma, amely lenehezít, és belül felemészt. Nem színlelés és becsapás ez?
Visszavonom a szavaimat, amelyeket hónapokkal ezelőtt mondtam a lányomnak. Az évek során megtanultam, hogy nagyon fontos elfogadni az érzelmeit, és korán kiengedni, hogy a dolgok ne a jóléted árán forrjanak fel teljesen.
Minél többet gondolok rá, a boldogság egy pillangó. Minél jobban űzöd, annál inkább elkerülöd. Ezenkívül a boldogság mulandó, és nem praktikus állandóan boldognak lenni. Minden érzelmet fel kell ölelned, hogy egyensúlyban maradj.
Igen, lesznek „hullámok és hullámvölgyek” az életben. És az egyetlen módja annak, hogy átvészeljük őket, ha bizakodóak és optimisták maradunk. De az is fontos, hogy megszólítsuk a bennünk rejlő belső démonokat, legyen szó szomorúságról, magányról, szorongásról vagy depresszióról, ami kudarccal vagy visszaeséssel jár. Megtanulok békét kötni a valósággal, befogadni minden érzelmet, és reménnyel lépni tovább. Miközben továbbra is megtartom optimista énemet, tudom, hogy a jövőm nem fog változni, ha nem a „most”-ra koncentrálok, és nem dolgozom rajta.
Az is teljesen rendben van, ha nincs rendben, és kifejezi nyers érzéseit. Tudom, hogy mindig fennáll annak a veszélye, hogy kiszolgáltatottá válsz a rossz szándékú emberekkel szemben, ha feltárod a szíved. De itt jön be a belátás ereje. Semmi sem olyan, mint megosztani legbensőbb félelmeit és szorongásait egy megbízható jókívánsággal. Könnyebbnek érzed magad. Ha nincs ilyen, mindig van egy írás a segítségedre. Az írást katartikusnak találom. A kétségbeesés idején az írás a vigasztalásom és a biztonságos terem.
Nincs ereje elrejteni hiteles érzelmeit, és úgy tenni, mintha bátor és boldog lenne. Hány erősnek és boldognak tűnő ember életét mentették volna meg, ha megnyílnak, és bizalmaskodnak valakiben vagy valamiben, mint egy könyv vagy egy szívszorító dal lapjai?
Mi a véleményed a boldogságról?
*Részt veszek a #BlogchatterA2Z-ben.
A képet Gerd Altmann készítette a Pixabay-től
